Dr. Hőgyes Endre (1847-1906) orvos, a veszettség elleni küzdelemben a Pasteur-oltást tökéletesítette és módszere évtizedeken át világviszonylatban is a legjobb immunizálási eredményeket szolgáltatta. Életrajz. Portrék.
Dr. Aujeszky Aladár (1869-1933) orvos-állatorvos, tisztázta a pseudorabies (álveszettség) pathogenesisét, nevét világszerte a később róla elnevezett betegség őrzi. Életrajz.
Szent-Iványi Tamás
(1920-1991)
Dr. Szabó István, 1995.
Szent-Iványi Tamás akadémikus, 1976-1985-ig az Állatorvos-tudományi Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára 1920-ban a Háromszék-megyei Szentivánlaborfán született. Elemi iskoláit szülőfalujában járta ki, középiskoláit a brassói németnyelvű Honters és a sepsiszentgyörgyi Székely Miklós Kollégiumban végezte. 1942-ben Kolozsvárott mezőgazdász- majd 1946-ban Budapesten állatorvosi diplomát szerzett. Tudományos tevékenységét már Kolozsvárott - mezőgazdász hallgató korában - elkezdte, melynek eredményeként az Állatorvos-tudományi Kar Állattenyésztési Tanszékén „A magyartarka marha jellegváltozásai" c. egyetemi doktori disszertációját is hamarosan elkészíthette.
A jóképességű tanítványra professzorai közül többen felfigyeltek. Oklevelének megszerzésekor több tanszékre is meghívást kapott. Érdeklődése azonban a járványtan és a mikrobiológia felé vonzotta. Ezért a Benedek-féle Szérumtermelő, majd ennek államosítása után a Phylaxia Állami Oltóanyagtermelő Intézet munkatársa lett. Közben féléves tanulmányutat tett a weybridgei központi állatorvosi laboratóriumban. 1950-ben került a járványtani tanszékre, ahol élete végéig dolgozott. Kezdetben adjunktusként, majd 20 éven át akadémiai státuszban tudományos főmunkatársként. Az oktatásban, a továbbképzésben és a kutatásban egyaránt élenjáró tanszék meghatározta további tevékenységét, de az ő egyénisége, kreativitása és munkája is rányomta bélyegét a tanszék szakmai színvonalának alakulására. Lendületesen fogott az oktatáshoz, majd egyetemi státuszának megszűnte után főleg a továbbképzésben vállalt jelentős részt. Emellett mindig céltudatosan élt és céltudatosan kutatott. Továbbképezte magát is a szakirodalom rendszerezett tanulmányozásával és nyelvtudásának szélesítésével. Saját kutatómunkája mellett sokat segített másoknak (nem másokon és nem összeköttetései révén, hanem) sokkal inkább a nyelv- és szaktudásával, vagyis munkával. Különösen felkarolta a kezdő kutatókat, ha kellett buzdította, bátorította őket.
1970 és 75 között az ENSZ Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Szervezetének, a FAO-nak római központjában 5 éven át a fertőző betegségek referense volt, Afrikában, Dél-Ázsiában és Latin-Amerikában szerezte a fertőző állatbetegségek elleni védekezést. 1976-ban - hazatértekor - alakult úgy az itthoni helyzet, hogy tanszékvezető egyetemi tanárrá nevezték ki. Ettől kezdve az oktató munkát tekintette fő feladatának. Egyéb elfoglaltságait igyekezett úgy igazítani, hogy a járványtani előadásokat lehetőleg maga tarthassa. Ezekből az előadásokból sosem hiányoztak a legújabb irodalmi ismeretek és gyakorlati tapasztalatok. Közben hozzákezdett a „Járványtan" tankönyv újraírásához, és a munkatársai tollából született „Mikrobiológia" c. könyv szerkesztéséhez. Amíg a Mészáros Jánossal közösen írt „A háziállatok fertőző betegségei" c. tankönyve 1985-ben megjelent, az újabb ismereteket egyetemi kiegészítő jegyzetek formájában bocsátotta a hallgatói rendelkezésére.
Szent-Iványi akadémikus kutatómunkája az immunotgenetika és az állatjárványtan széles területére kiterjedt. Kezdetben állatgenetikával, majd a sertés és szarvasmarha vércsoport-rendszereivel foglalkozott. Nevéhez fűződik a malacok vércsoport-összeférhetetlenség okozta haemolyticus icterusának első megállapítása, a kórforma genetikai és immunológiai alapjainak megvilágítása. Jelentősen kivette részét a hazai szarvasmarha-vércsoport maghatározás elindításából is. A fertőző betegségek tanulmányozása során kezdetben inkább bakteriológiai, később inkább virológiai témákkal foglalkozott. Az előzőek közül pl. a malacok paratyphusával, a sertésorbánccal, a sugárgomba-betegséggel, a juhok és a malacok Cl. Perfringens okozta enterotoxaemiával, a lépfene elleni védekezéssel, majd a hazai szarvasmarha-állomány brucellosistól és tuberculosistól való mentesítésének gyakorlati kérdéseivel. Az utóbbi két témával kapcsolatban igen széleskörű továbbképzési tevékenységet fejtett ki. Külön kell megemlíteni a malacok Cl. perfringens okozta fertőző elhalásos bélgyulladását, melynek oktanát és az ellene való védekezést nemzetközi viszonylatban elsőként tisztáztuk. Az 1950-es években Bartha Adorján akadémikussal kialakították az első hazai állatorvosi víruskutató laboratóriumot, ahol egyebek mellett a sertés enterovírusaival, az Aujeszky-féle betegség vírusával, a szarvasmarha légző- és emésztőszervi megbetegedéseinek oktanában szerepet játszó vírusokkal, a sertés vírus okozta transmissibilis gastroenteritisével foglalkozott.
Ezekben a vázlatosan ismertetett kutatásaiban az egyes betegségek oktanának és járványtanának tisztázása, a korábbinál pontosabb oktani-laboratóriumi diagnosztika és az ezeken alapuló, az addiginál hatékonyabb védekezés elérése vezetett. Kutatásai során nem annyira elméleti eredményekre, hanem sokkal inkább azok alkalmazhatóságára törekedett.
1952-ben az eddigi kutatási eredményei alapján elnyerte az állatorvos-tudományok kandidátusa fokozatot, majd 1965-ben a sertés enterovírusainak rendszerbe foglalásával akadémiai doktori fokozatot szerzett. 1973-ban az Akadémia levelező, majd 1979-ben rendes tagjává választották. Székfoglaló előadásit a járványos állatbetegségek elleni védekezés időszerű nemzetközi és hazai vonatkozásairól tartotta. Pályájának utolsó 15-20 évében más magas állami kitüntetésekben is részesült hazai és külföldi szervek (egyetemek, akadémiák, egyéb tudományos társaságok) különböző elismerésekben részesítették. E helyütt csak két olyat említek, amelyek Társaságunk határterületére esnek: a Magyar Mikrobiológiai Társaság dr. Manninger Rezső emlékéremmel, a Magyar Infektológiai Társaság a Gerlóczy Zsigmond emlékéremmel tüntette ki. Úgy hiszem, mint a mai tudományos ülésünk egyik névadójának a zoonózisok terén végzett munkásságát külön is ki kell emelnem. Szent-Iványi mind az egyetemi hallgatóknak tartott, mind a továbbképző előadásaiban előszeretettel tért ki az egyes ismertetésre került témák nemzetközi vonatkozásai mellett azok zoonózis jellegére, közegészségügyi és élelmiszerhigiéniai összefüggéseire, vonzataira.
Amikor a FAO római központjába került, munkaköréhez tartozott a zoonózisok terén összeköttetés tartás a WHO és a FAO között. Ezért későbbi előadásaiban, írásaiban nemcsak a nemzetközi irodalomban megtalálható ismeretekre támaszkodott, hanem a világ számos közegészségügyileg különbözően fejlett országában szerzett közvetlen tapasztalataira is. Utolsó éveiben - még nyugdíjas korában is - igen szívesen vállalt olyan továbbképzést vagy ismeretterjesztést szolgáló előadásokat, amelyeknek célkitűzése egy-egy zoonózissal kapcsolatos ismeretek közreadása volt. Így senkit sem lepett meg, amikor a járványtan könyvének megjelenése után az állatokról emberre terjedő betegségek könyv formájában való megírására határozta el magát. A kézirat szerkesztésében - társszerzők közreműködésével - 1988 végére el is készült. A Mezőgazdasági Kiadó is elfogadta, de akkor anyagi okokból nem került nyomdába. 1991-ben bekövetkezett halála után egyik társszerzője - Varga János professzor - pártfogásába vette a kéziratot, amely 1989 elején már nyomdára kész volt; gondoskodott az időközben szükségessé vált kiegészítésekről és 1993-ban „A zoonózis járványtana" címen a gyakorló állatorvos könyvtára megjelentette.
Szent-Iványi Tamás szakmai pályájának minden részletére nem tértem ki, talán ebben a körben nem is szükséges. Csak a legfontosabbakat, és azokat is összefoglalóan említettem. Remélem azonban, így is érzékelhetővé vált, hogy Szent-Iványi Tamás egyedülállóan kivételes egyéniség volt, az állatorvosi kar kimagasló értékű tagja-, az állatorvos-tudomány maradandó eredményeket produkált képviselője. Munkatársai és diákjai egyaránt becsülték és szerették. Nemzetközi tudományos körök nagymértékben elismerték. Mindebben közrejátszott a felkészültsége, céltudatos szorgalma, megnyerő fellépése és kitűnő előadó készsége. Szeretett és tudott előadni és tanítani. Okfejtései világosak voltak. Angol, francia, német és román nyelvtudását nemcsak a felsőfokú nyelvvizsgák fémjelezték, mert ezeken a nyelveken szinte anyanyelvi szinten beszélt és tudott előadni. De olvasás szintjén az olasz nyelvet is elsajátította, sőt valamit oroszul is megtanult.
Kutatási eredményeiből több mint 130 közlemény jelent meg hazai és külföldi szaklapokban. Írt egyetemi jegyzeteket, tudományos szakkönyvekben kisebb-nagyobb részeket. Jelentősebb könyvei „A háziállatok fertőző betegségei", „A zoonózis járványtana". Tanítómesterének vallott Manninger professzornak gazdag életpályáját a múlt magyar tudósai sorozatban az MTA kiadásában megjelent monográfiában rajzolta meg. Ezt a szerény kis megemlékezést Szent-Iványi Tamás munkásságáról egy olyan barátság szeretetével és tiszteletével vállaltam, amely 30 éves korunk után közös szakmai munka közben született, és további folyamatos szakmai kapcsolatban állandósult.
Binder László
(1908-1993)
Emlékezés Dr. Binder Lászlóra a magyar infektológia megteremtőjére, Dr. Ferencz Adrienne 1995.
Dr. Binder László 1908-ban született Nagybecskereken. Orvosi diplomáját 1932-ben szerezte, ezt követően 1945-ig a Boros professzor vezette belklinikán működött. Ezen időszakban főként a haematológiai eltéréseket okozó betegségekkel foglalkozott. Saját mononuckeosis infectiosáját 1938-ban diagnosztizálta és le is közölte (1.). 1943-ban a „Belgyógyászati diagnosztika" tárgykörében egyetemi magántanári képesítést nyert, ekkor mindössze 35 éves volt. A II. Világháború során került közelebbi kapcsolatba a fertőző betegségekkel, ami további működését meghatározta. 1949-ben került a László Kórhát Röntgen Osztályára, itt tevékenykedett 1957-is belgyógyász főorvosi kinevezéséig. Röntgenes időszakában ismerte fel elsőként, hogy a csecsemő és kisdedkori staphylococcus pneumoniában a letokolt pneumothorax igen jellemző tünet és ezt 1955-ben le is közölte (2.). Ez a felismerés azóta a gyermekgyógyász szakvizsgákon is számon kért tankönyvi adat. Az infektológia minden ágával foglalkozott, az enteralis infekcióktól a neuroinfekciókig. Az volt a véleménye, hogy egy jó infektológusnak minden fertőző betegséget ismernie kell. Az akkor 180 ágyas vegyes fertőző osztályán erre mód nyílt.
Már a hatvanas évek elején kapcsolatot teremtett az Állatorvos-tudományi Egyetem intézeteivel a zoonózisok jobb felismerése és ellátása érdekében. A jó együttműködést számtalan előadás és közlemény demonstrálta. Emlékszem arra az időszakra, amikor ingajáratban voltunk a László Kórház és az Állategészségügyi Intézet között a leptospirosisos betegek savóival, mert akkor Dr. Kemenes Ferenc főorvos úr segített nekünk a diagnózis gyors felállításában. Binder tanár úr folyamatosan küzdött az infektológia, mint önálló diszciplína elfogadtatásáért, míg végül 1962-ben megalakult a Magyar Infektológus Társaság, melynek alapító tagja, majd hosszú ideig elnöke volt. Az infektológi területén kifejtett tudományos tevékenysége elismeréseként 1966-zól a Nemzetközi Infektológiai Társaság Vezetőségi tagja, majd 1970-től alelnöke volt. Ugyanakkor a Szlovák-, Lengyel-, valamint az NSZK Infektológus Társaság is tiszteleti taggá választotta. Ugyancsak 1970-től az „INFECTION" c. szaklap is Szerkesztőbizottsági tagjai közé választotta.
1963-ban sikerült elérnie, hogy Budapesten a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen az infektológia elméleti oktatása megkezdődjön és egyidejűleg a László Kórházban a medikusok gyakorlati oktatása is folyamatos legyen. Az infektológusok negyedévenként Budapesten rendezett tudományos összejövetelein kívül megszervezte, hogy évenként egy alkalommal vidéken is legyen több napos vándorgyűlés, ami a tapasztalatcserére igen jó alkalomnak bizonyult. Az első ilyen rendezvény 1972-ben Siklóson volt, az utolsó pedig ez év szeptemberében Zalaegerszegen három aktuális főtémával: nosocomiális infekciók és megelőzésük, a területen szerzett pneumoniák, különös tekintettel az atipusos pneumoniákra és kezelésükre, valamint a krónikus hepatitisek és kezelésük mai állásáról folyt a vita. Binder tanár úr még a hetvenes évek elején megszervezte az állatorvos hallgatók humán vonatkozású képzését a zoonózis tárgyköréből is, amit a mai napig folytatnak. Szorgalmazta a fertőző betegségek kézikönyvének kiadását, a szakorvos jelöltek elméleti és gyakorlati képzését az infektológia tárgyköréből, a különböző fertőző betegségek foglalkozási betegségként való elfogadását, pl. az egészségügyi dolgozók hepatitisének foglalkozási betegségként való elfogadása 20 év alatt sikerült. Állandóan szervezett, tanított, közleményeket és könyvrészleteket írt, hogy bizonyítsa az infektológia létjogosultságát és biztosítsa annak jövőjét. Nagy büszkeséggel töltötte el, hogy három tanítványa lett a László Kórházban osztályvezető főorvos, a kinevezés sorrendjében: dr. Bodor György, dr. Ferencz Adrienne és dr. Szalka András.
Kitérőként szeretnék foglalkozni Binder tanár úr egy közleményével és annak utóéletével. 1958-ban észlelt egy 54 éves nőbeteget, aki dissecaló hasi aorta aneurysmával rendelkezett és egy Salmonella saint paul fertőzés kapcsán rupturált az aneurysma. Mindezt Binder tanár úr még élőbenfelismerte. Nálunk akkor az érsebészet még nem állt olyan szinten, hogy bárki vállalta volna a műtétet, főleg egy fertőző betegség esetében nem. Az esetet 1960-ban közölte le (3.). E kazuisztika felkérésre egy évvel később a Lancet-ben is megjelent. 1992-ben az egyik tanítvány, Szalka András dr., hasonló esetet észlelt és az időben elvégzett műtét ez esetben gyógyuláshoz vezetett. A tanulság: egy tanítványnak ismernie kell a főnök minden közleményét, mert a nehéz helyzetekben segíthet.
Binder tanár úr mindenütt ott volt. A Belgyógyász- és Gasztroenterológus Társaság vezetőségi tagjaként e tárgykörben is minden kongresszuson előadást tartott és bennünket is erre szorított. Amennyiben helyszíni járványügyi vizsgálat volt az ország bármely részén, pl. ornithosis miatt a Dunántúlon, vagy typhus abdominalis miatt a Tiszántúlon, Ő ott volt és bölcs tanácsokkal látott el mindenkit. Lehetőleg az ilyen utakra minket is magával vitt, hogy minél többet tanuljunk.
1978-ban vonult nyugdíjba 70 éves korában, de csak elvileg, mert utolsó percéig hetenként legalább három alkalommal megjelent a kórházban és az osztályon, tele volt tervekkel, ötletekkel és jó tanácsokkal, pl. Leányfalun az orvost és a lakók nagy részét megtanította a Lyme-kór felismerésére.
1993. november 2-án hunyt el. Nagy űrt hagyott maga után. Ma már nincs ilyen lelkes fáradhatatlan szószólója az infektológiának.
Irodalom:
Binder László: Infections mononucleosis vagy Pfeiffer-féle mirigyláz. Orvostud. Közl. 9. sz. 1942.
Binder László: A csecsemő és kisgyermekkori primaer a staphylococcus pneumonia röntgentünetei Magyar Radiológia. 1. sz. 1955.
Binder László és mtsai: Halálos kimenetelű Salmonella saint paul fertőzés. Orv. Hetil. 101. 94-96. 1960.
Rudnai Ottó szerepe a zoonózisok humán járványügyi jelentőségének feltárásában
(1914-1986)
Szentgáliné Dr. Csórián Erzsébet 1995.
Rudnai Ottó, „az epidemiológia nagymestere" ha élne, 78 éves lenne! 1914. február 14-én született a Torontál vármegyei Lovrin községben, ahonnan még gyermekkorában szüleivel együtt Budapestre került.
Édesapja tisztiorvosként dolgozott, így adott volt számára is az orvosi pálya. Oklevelét 1943-ban kapta meg a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen. A friss diplomával zsebében ugyanezen év augusztusában az OKI Járványügyi Osztályán kezdett dolgozni fizetés nélkül, Petrilla Aladár tiszteletdíjas munkatársaként. Az ekkor választott munkájához és az OKI-hoz élete végéig hű maradt.
Tehetsége és szorgalma révén egy éven belül adjunktus, majd tudományos munkatárs, a 60-as évek elején pedig az osztály vezetője lett. 1970-ben az osztályos feladatok ellátása mellett a Járványügyi - Mikrobiológiai Főosztály vezetésével is megbízták. 32 év múltán pedig, 1975-től az egykori tiszteletdíjas kezdő az OKI főigazgató-helyetteseként szervezte és irányította a magyar közegészségügy-járványügy elméleti és gyakorlati feladatait. 1985 áprilisában, 42 év szolgálat után nyugdíjba vonult, tanszékvezetőként azonban haláláig aktívan dolgozott. Nyugdíjba vonulása után tragikusan korán, egy év múlva, 1986 szeptemberében 69 éves korában meghalt.
Sokféle beosztása, különböző szakképesítései (tisztiorvos, sportorvos, közegészségtan-járványtan szakorvos, a trópusi betegségek szakorvosa) szakmai megtisztelő tudományos és társadalmi címei (orvostudományok kandidátusa, főiskolai szakvezető tanár, c. egyetemi docens, tanszékvezető egyetemi tanár, a MHT főtitkára, stb.) jól tükrözik széleskörű érdeklődését, megalapozott szakmai tudását, elismert szaktekintélyét.
Életét áthatotta az epidemiológia művelése, szervezése és irányítása, kutatása és oktatása egyaránt. Tudományos tevékenysége igen sokirányú volt. Előadásainak, közleményeinek, ill. az általa írt könyvfejezeteknek együttes száma mintegy 250-re tehető.
Tanítványainak sora megszámlálhatatlan. Védőnők, szülésznők, közegészségügyi és járványügyi ellenőrök, ill. felügyelők, laboratóriumi asszisztensek, higiénikus szakorvosok generációinak formálta a higiénés-járványügyi szemléletét. Páratlan felkészültségéből, nagy gyakorlati tapasztalatából eredő bölcsessége, szakmai véleménye irányadó volt.
Rudnai professzor szeretve tisztelte a szakmát és annak minden művelőjét. Egyenes tartása, nyílt, olykor inkább szigorú tekintete, mértéktartó magatartása őszinte tiszteletet váltott ki a környezetéből. Akik közelében élhettek, jól tudták, hogy tekintélyt parancsolóan is melegszívű, kedélyes egyéniség volt.
Szakmai életútját alapvetően két tényező határozta meg: a járványügyi gondokkal terhelt felelősség és az újszerű szakmai lehetőség. Pályája súlyos járványügyi helyzetben indult, ugyanakkor Petrilla Aladárral együtt elsőként művelhettek önálló epidemiológiát Magyarországon. A háború dúlta országban a lakosság egészét sújtó járványok (hastífusz, kiütéses tífusz, diftéria stb.) felszámolása, a fertőzések megelőzése kitűnő iskola volt az elmélet és a gyakorlat egységbe foglalására. Ennek szükségességére ezek az évek tanították meg, amint arról később maga is beszámolt.
A tömeges fertőző betegségek felszámolása terén a 40-es évek végére már jelentős eredmények születtek, így lehetővé vált, hogy újabb problémák felé is fordítsák a figyelmüket.
Rudnai Ottó mindvégig különös érzékenységgel reagált az újszerű problémákra, amelyeket azonnal behatóan kezdett vizsgálni s igyekezett a legapróbb részletekig feltárni azokat. Így volt ez a zoonózisokkal is, melyek közül elsőként a tularémiával foglalkozott. A fertőzés lehetőségének veszélyére már a 40-es évek végén felfigyelt, bár Magyarországon ekkor még nem észlelték ezt a betegséget, vagy talán csak még nem ismerték fel a sporadikusan előfordult humán eseteket.
Miután Ausztriában és Csehországban a Pozsonytól északra eső területeken a 30-as évek második felében kialakult természeti góc nagysága egyre nőtt, a Morva folyó árterülete mentén Morvaországra és Alsó-Ausztriára is átterjedt évente több száz megbetegedést okozva, indokoltnak látszott a járványügyi intézkedések meghozatala Magyarországon is. Első lépésként 1949-ben elrendelték a betegség bejelentési kötelezettségét, azzal a céllal, hogy az orvosok figyelmét felhívják erre a fertőzésre. Ezzel a döntéssel Magyarország az élvonalba került, hiszen ez idő tájt a világon mindössze 13 ország tette meg ugyanezt.
A bejelentési kötelezettség elrendelése mellett Rudnai doktor az OKI tudományos ülésein első alkalommal megtartott előadásában, 1950-ben, a tularémiával kapcsolatos ismereteket foglalta össze a hazai szakemberek számára, különösen hangsúlyozva a fertőzés terjedésével, a betegség felismerésével és a járványügyi teendőkkel kapcsolatos tudnivalókat. A betegség megjelenése nem is váratott sokáig magára. 1951-ben a Győr megyei Kapuvári járás területén 4 megbetegedést diagnosztizáltak. Ezzel kezdetét vette Győr-Sopron megyében a megbetegedések endémiássá válása és az ország máig legnagyobb természeti gócának a kialakulása, amelyben a vadnyulak fertőzést terjesztő szerepét Kemenes vizsgálatai igazolták.
A humán megbetegedések járványtani sajátosságait Rudnai igen részletesen tanulmányozta. Így azonnal szembetűntek azok az újszerű sajátosságok, amelyeket 1967-ben, a Csornától Petőházáig terjedő településeket érintő, mintegy 100 esettel járó járványban tapasztaltak. A természeti góc centrumában a területi halmozódások mellett a korábban megszokott cutano- ill. ulceroglandurális formán kívül jelentős számban fordult elő az addig szokatlan pleuropulmonális megbetegedés. S miután ez utóbbi betegek a petőházi cukorgyárban dolgoztak, hamarosan világossá vált, hogy hazánkban korábban még soha nem tapasztalt ipari vonatkozású tularémia járvánnyal álltak szemben.
A járvány újszerűsége, szokatlan volta újszerű illetve speciális epidemiológiai módszerek gyors kidolgozását és azonnali alkalmazását tette szükségessé. A team munkát humán oldalról Rudnai és munkatársai (Zoltai, Szita, Pethő, Svidró), az állategészségügy rendszeréről pedig Kemenes és munkatársai szervezték és irányították.
Az esetek közötti események tisztázása, a fertőződés körülményeinek feltárása, a szokatlan klinikai formához vezető terjedési mechanizmus igazolása hosszú és kitartó munkát igényelt. Eredményeként tisztázódott, hogy 47 cukorgyári dolgozó a cukorrépa feldolgozása közben képződött vízpermettel inhalálta a kórokozót, amely fertőzött mezei rágcsáló ürülékével került a répára.
A járvány tanulságai alapján kidolgozták a megelőzés módszereit, megváltoztatták a cukorrépa feldolgozás technológiáját, a lakosság tularémia átvészeltségének a felmérésére szűrővizsgálatokat szerveztek és kidolgoztak egy speciális járványügyi vizsgálati módszert. Minderre a várható fejlemények miatt nagy szükség is volt, hiszen újabb gócok keletkeztek Vas és Veszprém megyében, valamint az ország keleti részében Hajdú-Bihar megye területén.
A tularémia helyzet felmérése alapján egy komplex munkatervet dolgoztak i, amelynek megvalósításában az OKI járványügyi, bakteriológiai, oltóanyag-ellenőrző és az akkori DDD osztályai, a megyei KÖJÁL-ok és a Földművelésügyi Minisztérium megfelelő területi intézményei összehangoltan tevékenykedtek.
Napjainkban már egyetlen terület, Csongrád megye kivételével az országban mindenütt diagnosztizáltak tularémia megbetegedéseket. A két nagy természeti góc jelentősége változatlan, a nyugati megyékben főleg a vadnyulak, a keleti területen pedig elsősorban a hörcsögök a fertőzés rezervoárjai.
A tularémiával csaknem egy időben került sor a leptospirosis járványtani sajátosságainak a vizsgálatára, a hazai leptospira helyzet feltárására is. A háború utáni években ugyanis a dunántúli területeken lezajlott, több száz esetet számláló meningitis serosa járványok megfejtése sok fejtörést okozott a járványügyi szakembereknek. S miután 1949-ben Alföldy és Füzi a fenti betegek véréből és a környezetükben fogott mezei egerekből azonos típusú leptospirát izoláltak, a humán és az állategészségügyi szakemberek nagyszabású epidemiológiai és mikrobiológiai vizsgálatokba kezdtek.
Rudnai és Kemenes ezekben a vizsgálatokban is partnerek voltak. Az egymás iránti őszinte tisztelet és barátság kitűnő szakmai együttműködést eredményezett a vizsgálatokba bevont valamennyi munkatárs (Kubinyi, Hegyesi) számára, melynek során nem várt eredmények születtek. A leptospirosis átvészeltsége kimutatható volt a lakosságban az ország nagy részén, és kimutatható volt az egérféléken kívül a háziállatokban is! (pl. a sertések olykor 90 %-ában).
Az egyre elmélyültebb leptospira kutatás újabb és újabb, az ember számára gyakran riasztó eredményekre vezetett. Ilyen volt az, amikor kiderült egy soproni csatorna munkás Weil-betegsége kapcsán, hogy a patkányok szerepe nem csak kikötővel rendelkező országokban jelentős a leptospira terjesztésében, mint ahogy gondolták, hanem pl. nálunk is. Ilyen volt az is, amikor a laboratóriumi fehérpatkányok fertőzöttségére - ugyancsak Kemenesnek köszönhetően - fény derül, és ilyen riasztó volt az is, amikor bebizonyosodott, hogy az állatokban a fertőzés nem csak vetélést, hanem magzati károsodást is okozhat s ezzel egyidejűleg az irodalomban már meg is jelentek a leptospira okozta emberi magzatok károsodásáról szóló első hírek. Fontos magyarázatul szolgált a terápiás csalódásokra az a felismerés, hogy a különböző leptospira törzsek penicillin érzékenysége közötti különbség akár 100-szoros is lehet, ezért csak a célzott antibiotikum terápia lehet eredményes.
A mikrobiológia - elsősorban a virológia - fejlődésének köszönhetően újabb és újabb zoonózisok kerültek felismerésre és az érdeklődés előterébe. Rudnai professzor hangsúlyozta, hogy „... az u.n. klasszikus fertőző betegségek strukturális változásai közepette egyre nő az anthropozoomosisok jelentősége ... a fontossági sorrend időről időre változik, a járványügyi helyzettől függően, így pl. évek óta humán vonatkozásban is sok problémát jelent a lyssa epizootia .... más fertőzések járványtanában sok még a tisztázatlan kérdés, jelentőségük azonban már nem kétséges." Írta 20 évvel ezelőtt.
Rudnai professzor szinte valamennyi zoonózissal foglalkozott a humán fertőzések megelőzése céljából. Az e téren kifejtett tevékenységét lehetetlen hiánytalanul felsorolni. Szakmai széles látása, azonnali cselekvőkészsége, hivatástudattal párosuló felelősségérzete volt a garancia arra, hogy a fertőzések megelőzése céljából a lehető legkorábban megtegyen minden szükséges és lehetséges lépést.
A fentieken kívül Rudnai professzor kiemelkedő munkát végzett a humán salmonellosisok epidemiológiai sajátosságainak a feltárásában is. 1955-ben, jóval a bejelentési kötelezettség elrendelése előtt elsőként közölte a S. anatum és a S. saint-paul okozta ételfertőzés epidemiológiai tapasztalatait. A különböző Salmonella típusok járványtani sajátosságait és járványügyi jelentőségük alakulását folyamatosan figyelemmel kísérte. Az ő nevéhez fűződik a nemzeti salmonella surveillance program kidolgozása és bevezetése, amely 25 éve működik. A Nemzeti Salmonella Központ vezetőjeként haláláig szervezte és irányította ezt a munkát, amelynek eredményei önök előtt is jól ismertek.
Rudnai professzor tevékenysége a zoonózisok humán járványügyi jelentőségének feltárásában tehát a pályája elején kezdődött s nagy ívű szakmai tevékenysége során évtizedeken át meghatározó szerepe volt e tekintetben is. A zoonózisok elleni küzdelem továbbfejlesztését egy speciálisan a zoonózisokkal foglalkozó, a humán és az állategészségügy messzemenő együttműködésével kidolgozott, jól szervezett munkacsoportok tevékenységén nyugvó surveillance rendszer megvalósításában látta.
„Remélem ez a gondolat egyetértésre fog találni és a szervezett együttműködés jelentős előrehaladást fog jelenteni az anthropozoonózisok kutatásában és leküzdésében." írta 1974-ben.
Gondolata nem csak egy egyetértésre talált a humán és az állategészségügyi szakemberek között, hanem a Magyar Zoonózis Társaság megalakulásával termékeny talajra is hullott. A nevével fémjelzett tudományos napokon szellemiségét idézve utat mutat a járványügy elméleti és gyakorlati művelői számára. A mai napon első alkalommal, de a jövőben rendszeresen megrendezésre kerülő tudományos üléseken gondolata megvalósulásával szembesülhetne, ha élne!
Kemenes Ferenc szerepe a zoonózis kutatásban
(1920-1989)
Dr. Nagy Attila
Kemenes Ferenc 1920-ban Budapesten született. Az állatorvosi diploma megszerzését követően, 1949-ig szinte egész életén át az Állatorvos-tudományi Egyetem Járványtani Tanszékén dolgozott először tanársegédi, majd hosszú éveken át adjunktusi, végül docensi beosztásban. 1980-ban bekövetkezett nyugdíjazása után még az Országos Állategészségügyi Intézetben és a Phylaxia Oltóanyagtermelő Vállalatnál is dolgozott, 1989 decemberében bekövetkezett haláláig.
Az Egyetem Járványügyi tanszékén kezdettől fogva, - több mint 30 éven át - figyelmét olyan baktérium okozta fertőző betegségek oktanának, kórfejlődéstanának, laboratóriumi kórjelzésének kutatása foglalta le, amelyek szinte egytől egyig a zoonózisok körébe tartoztak, s amelyekkel előtte hazánkban senki sem foglalkozott. Ezek közül a leptospirosis, a tularemia, a listeriosis, a sertésorbánc témakörökben elért eredeti megállapításai jelentősen gazdagították a tudományt. Termékeny tudományos publicista is volt, ugyanis összesen 230 közleménye jelent meg, több mint egyharmada nívós idegen nyelvű folyóiratokban. Nevével hazai és külföldi könyvekben és folyóiratokban gyakran találkozhat az olvasó.
Kemenes neve legsokoldalúbban a leptospirosissal kapcsolódik össze. 1950-ben a Zala megyei humán leptospirosis endemia észlelése után Manninger professzor őrá bízta a téma művelését. Tudományos tevékenysége széleskörűen indult, ugyanis e betegséggel kapcsolatos hazai ismeretek meglehetősen szerények voltak. A kórokozó izolálására és fenntartására táptalajt, az állománydiagnosztika céljára pedig szero-diagnosztikai módszereket, - az u.n. makroagglutinációs és a komplementumkötési próbákat - dolgozta ki. Kísérletesen igazolta, hogy egyes serotípusok között keresztimmunitás állapítható meg, amellyel természetes viszonyok között a járványtani okmányozásban is számolni kell. A ló, a szarvasmarha, a sertés, a juh és a kutya leptospirosisain kívül széleskörű vizsgálatokat folytatott a vadon élő kisemlősök (rágcsálók) leptospirisosisainak felderítésére és a primer biooekologia rendszerben ennek járványtani szerepére vonatkozólag is. Hazánkban elsőként állapította meg a Leptospira hardjo fertőzöttséget, melyet import tenyészállatokkal hurcoltak be. Rámutatott e serotípus emberi pathogenitására és arra, hogy a hardjo immunológiailag is különbözik a többi, hazánkban izolált leptospira típusoktól. Vizsgálataival alátámasztotta azt a külföldi megfigyelést, hogy a L. hardjo ellen monovalens vagy megfelelő, kombinált vakcinákkal eredményesen lehet védekezni. A leptospira baktérium biológiai sajátosságainak részletesebb megismerésére irányuló vizsgálati eredményei egyfelől alapját képezték a sikeres járványtani prevenciónak, másfelől a leptospira mentesítési eljárások kidolgozásának is.
A tularemia járványtanának tisztázására felmérő vizsgálatokat végzett a tájkórosnak minősített megyékben, valamint fertőzési kísérletei jelentősen gyarapították a betegség pthomechanizmusára és terjedésére vonatkozó ismereteket. A mezei nyúl, a különféle fajú rágcsálók és egyes vadmadarak között a baktérium cirkulálására, a hajlamosító tényezők szerepére, továbbá a sokféle terjedési mód és behatolási kapu lehetőségére mutatott rá. Kutatási eredményei nem csak az emberi fertőződések megelőzésének lehetőségére szolgáltak tanáccsal, hanem jelentősen hozzájárultak az élő vadnyúl exporthoz is.
A juh listeriosis első hazai megállapítását követően Kemenes dr. azonnal hozzálátott a kórokozó részletes tanulmányozásához. Munkái alapján az izolálás hatékonyságát növelő módszereket, az eltérő antigén szerkezetű törzsek hazai előfordulását és a sero-diagnosztikai módszerek értékelését ismerhettük meg. Hiánypótlóak azok a kísérletes fertőzési megállapításai, amelyek a virulens listeria baktériumok bélsárral történő ürítéséről számoltak be.
Tanulmányozta a sertésorbánc baktérium elterjedtségét a háziállatok és az állatkerti állatok populációiban, a megállapította, hogy utóbbiakban addig ismeretlen szerotípusok fordulnak elő.
Tudományos pályája során magatartását a széles körű érdeklődés, a nyíltság és a szakmaközi együttműködés iránti igény jellemezte. Napi látogatója volt az Országos Állategészségügyi Intézet különböző osztályainak. Rendszeresen tanulmányozta a kórbonctani - és a bakteriológiai, rutindiagnosztikai vizsgálatra érkezett anyagot, így is bővítve kapcsolatát a gyakorlattal. Tanulva tanított nap mint nap, amelyhez rendszeresen felhasználta demonstrációs anyagként az intézeti mintákat.
Az állatkísérleteknek kiemelt jelentőséget tulajdonított. Kutatásaiban a Koch-posztulatum alkalmazását sohasem helyettesítette feltételezésekkel. A kísérleti állatokat szerette, a fertőzési kísérleteket mindig maga végezte és a megfigyelést, valamint az eredmények értékelését sem bízta másra. A kapott eredmények transzponálásában nagyon mértéktartó volt.
Kemenes doktor a társadalmi-tudományos életben is kivette részét, öregbítve általa az állatorvosi mikrobiológia és járványtan jó hírnevét.
1951-ben alapító, majd később több cikluson át vezetőségi tagja volt a Magyar Mikrobiológiai Társaságnak. A Szervezet bakteriológiai szekciójának tudományos ülésén az elnöki tisztet is sok esetben ellátta, s alig volt olyan rendezvény, amelyen ne tartott volna előadást. Nemzetközi jelentőségű kutatási eredményeinek elismeréseként tagja lett a WHO leptospira és listeria albizottságának. Több alkalommal neves külföldi specialisták látogattak el hozzá tapasztalatcserése. Úgy tűnik, hogy Kemenes doktort inkább elismerték külföldön, mint itthon, nem honorálták tevékenységét annak jelentőségével arányos elismeréssel. Kivéve a már említett Magyar Mikrobiológiai Társaságot, amely 1986-ban Manninger Rezső emlékéremmel tüntette ki.
Kemenes Ferenc több mint négy évtizeden át egyik meghatározó egyénisége volt az állatorvosi mikrobiológiai kutatásnak. Tudományos tevékenységének eredményei nem csak itthon, hanem Európa számos más országában is megbecsülést és tekintélyt szereztek neki és hazájának. Szakmaszeretete, hivatástudata, szorgalma és igényessége párosulva, magával sodró lelkesedésével ma is példamutató lehet minden hivatását szerető állatorvos és orvos számára.